Honfoglalás 896
A Ny-i finnugor országok rövid története tükröt tarthat a K-iek elé, hol tartanának, ha nem lett volna a folyamatos orosz uralom és mivé válhatnak most, hogy Moszkva súlyos szorítása legalább részben enyhül. A Ny-i finnugorok közé tartoznak a magyarok, a finnek, az észtek és a lappok (számik).
Egy neves lengyel történész írja: "A magyarok az egyetlen olyan ázsiai származású behatolók, akiket faji eredetük ellenére befogadott az európai közösség, melyeknek történelmi szereplése sokkal korábban megindult"
A magyarság a nemzeti tudatára ébredésekor, mint minden polgári nemzet, lázassan kereste saját gyökereit, távoli múltját. Hogy honnan jöttünk? Azt biztosan tudhatjuk, hogy a hosszú vándorlásunk útjátés állomásait az Ázsia határát képező Ural hegységtől a Kárpátok öveztetájakig reprodukálni lehetett. Valószínűleg megfordultak őseink az Azovi-tenger, az ingoványos Maeotis vidékén, de ami biztos az a Don és Dnyeper ill. a Dnyeper és az Al-Duna közötti Levédiában és Etelközben. Vándorlásaink közben sok néppel találkoztunk, hadakoztunk és keveredtünk. Éltünk a Kazár Bir. keretei között, török népek fennhatósága alatt. Tanultunk egymástól állattenyésztést, földművelést, művészetet, hadászatot és nyelvet. Mindenkitől kaptunk valamit és mi is több népnek adtunk a kultúránkból és tudásunkból.Ennek is keressük nyomait, amikor eredetünket kutatjuk.
Az első írásos forrásoka honfoglalás körüli időben keletkeztek, ezért a korábbi múlt kutatóinak a nyelvészet, a régészet, a néprajz és az embertan módszereihez és eszközeihez kell folyamodniuk. A hosszú vándorlás, a sokféle keveredés nyelvi, antropológiai, néprajzi adatai pedig sokféle feltételezésre adnak lehetőséget. A XIX sz. utolsó évtizedeiben sokan érezték, hogy emeli nemzeti öntudatunkat, ha valamelyik nagy hódító nép utódainak tekintjük magunkat. Az annál inkább elfogadható, mert a török és bizánci források gyakran csak mint türköket emelegetik a magyarokat. Elterjedt az iráni, sőt a hun származás elmélete is. Ez annál is inkább hihető volt, mert zenei építőanyagunk, sok helynév ésa földrajzi név őrzi a történelmi találkozás és együttélés emlékét. A magyarok ősei a finnugor népek legkeletibb ágához tartoznak. Kr. e. 2000 körül a népességnövekedés hatására a finnugor nép finn ága az Ural K-i lejtőjén helyezkedett el. Majd a lovas néppé vált ugorok É-felé húzodtak a magyarok pedig hosszú vándorlás után az egyre szárazabb sztyeppén maradtak és itt legeltették nyájaikat. Kr. u. 500 körül, valószínűleg Baskíria területén élve, iráni, türk, alán, bolgár népek szomszédságába kerültünk. Itt tanulták meg őseink az alánoktól az ekés földművelést, erről tanúskodnak az eke, sarló, búza, árpa, ökör, tinó, borjú szavaink. Az alánoktól vettük át pl. a szőlő, szüret, bor, üveg, disznó szavakat. Ezután következett a már említett Kazár Bir. időszaka, amikor őseink bolgár módra nemzetiségi katonai szervezetekbe, törzsekbe tömörültek. Ezeket a törzseket illeték azután az idegenek ungar, hongrois, vengjar kifejezéssel. A kazároktól kiszakadva 800 körül a Don mellékére vándoroltak a magyar törzsek. A Levedi vezérről elnevezett Levédiába, majd a besenyő áradat elől egyre Ny-abbra húzódva Etelközbe, innen pedig a IX sz. végén a mai hazába a Kárpát-medencébe. A hosszú hányodás közben a magyarság egy része Baskíriában maradt. Felkutatásukra küldte K-re II.András, majd IV.Béla kir. Julianus barátot, aki állítólag meg is találta őket, mielőtt a tatár horda végleg elsodorta és valószínűleg el is pusztította a K-en maradt magyarság nagy részét. Most már csak a Volga középső forrásánál élő kis népeket: a marit, a komit, az udmurtot, É-on a finneket, az észteket, a lappokat tartjuk nyelvrokonainknak.
Az Árpádok nemzetsége
Az első magyar fejed.-i család őse a 820 táján született Álmos volt. Álmos körül a titokzatosság, a mese és a valóság ötvöződött. Álmos vezér halála hasonlóan a születéséhez ugyancsak rejtelmekkel teli. Ma sem tudjuk, hogy valójában mi történt. Az-e, hogy a kor lovas nomád népeinél élő szokás szerint, amikor népével az új haza határához érkezett, önként vállalta a halált vagy természetes módon halt meg. A legendába vesző születés és halál között azonban egy nagyon is valóságos történelmi tettet vitt végbe: felkészítette a magyar törzseket a nagy feladatra a végleges haza földjének megszerzésére. A magyarság őstörténetének abban az időszakában, amely Álmos születését is magába foglalja az ősregék minket, kései utódokat a K-i hitvilágba visznek vissza.
E mitosz egy álomlátáshoz kapcsolodik:
Történt, hogy Emese, amikor gyermekét várta álmot látott. Azt álmodta, hogy egy méltóságosan aláereszkedő turulmadár reászállva megtermékenyítetteőt. Látta azt is, hogy a születendő fiúgyermek egy olyan dicsőséges családot fog nemzeni, melynek tagjai évszázadokon keresztül a magyar nép fejedelmei és királyai lesznek. A világra jött gyermek ezért kapta az Álmos nevet.
A krónikák szerint Emese fia karcsú, szép arcú, fekete szemú ifjúvá serdült. Jó harcos és jó lovas volt. Bátorságban, bölcsességben, bűkezűségben egyaránt kitűnt a többiek közül. A magyarok ez idő tájt Levédiában éltek a Kazár Bir. fennhatósága alatt. Ez a bir.-i együütélés őseink számára erős kötöttségeket jelentett. A krónikaírókra hagyatkozva tudjuk, hogy ennek a kazárokhoz kötődő 70 éves korszaknak a magyarság életében, szokásaiban számos nyoma maradt. Ezek közül az egyik legismertebb a kettős fejedelemség intézménye volt. Könnyen feltételezhetjük, hogy éppen ennek a kettős fejedelemségnek köszönhetjük a kazár fennhatóság alóli kiszakadásunkat. Levedi a kende (főkirály) ugyanis még házassággal is megpecsételte a kazár kagánhoz (fejedelemhez) való hűségét, amikor annak lányát feleségül vette. A fegyveres hatalom azonban a gyula (alkirály) kezébe csúszott át, aki nem volt más, mint Álmos vezér. A függetlenségre törekvő magyarság nemzetségfői Álmossal az élen levetették magukról a kazár kagán és vele együtt a magyar kende hatalmát.
A magyar nép vándorlásának történetében Etelköz, azaz a "folyók köze" volt a végleges haza területének elfoglalása előtti utolsó szálláshely. Itt kötötték meg őseink a neveztes "vérszerződést" a 7 magyar és a hozzájuk csatlakozott 3 kabar törzs, amelyet egynek vettek - összefogását biztósító szövetséget. Itt még nem történt meg a végleges letelepedés, hiszen a szállásterületnek pontos határai sem voltak.
A hatalmas legelők a Kazár Kaganátustól (fejedelemségtől) a Kárpátokig terjedő hozzávetőleg 1000 km-es hosszúságú térségben terültek el. Ebből a szűkebben vett Etelköz 500 km-es kiterjedése is jelentős létszámbeli és katonai erőt tételez fel, hiszen ezeket a legelőket meg kellett védeni, s azokat be kellett lakni. Ezt a katonai erőt szervezte meg és vezette Álmos vezér, a gyula.
A Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyók övezte Etelköz földjén élő őseink életmódjáról leghitelesebben egy másik arab krónikaíró tudósítja az utókort:
"Sátraik vannak és együtt vonulnak a takarmánnyal, valamint a zöld vegetációval. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyiköjük ahhoz a folyókhoz húzódik, melyhez éppen közelebb van, s ott maradt télre és halászik benne. A téli tartózkodás itt alkalmasabb nekik. A magyarok országa bővelkedik fákban és vízekben. Földjük nedves és sok szántóföldjük van."
A magyarság fennmaradásának titka
A magyarság fennmaradásának titka Etelközben keresendő. A folyók vidékére 7 egymás mellett haladó, de egymással csak laza kapcsolatot tartó törzs érkezett. Talán éppen Álmos érdeme volt az a felismerés, hogy a törzseknek szorosabb szövetségre kell lépniük. Egyrészt ezáltal a legelőket jobban tudták védeni a külső támadások ellen, másrészt egy végleges haza megszerzése és megtartása csak szoros összefogással volt lehetséges. Ezt valósította meg a "vérszerződés." Ez a szövetségkötési szokás nem volt ismeretlen a K-i nomád népeknél.
Az elmúlt századok költői is megőrizték Álmos vezér dicső emlékét. Így ír róla Garay János, kifejezve a múlt századi történelmi emlékezetet:
Garay János: Álmos
"Hős Álmos ő, hatalmas Egek dicső fia,
Mint a fehér galambtoll, hótiszta ősz haja,
Fényes, bogár szemével mint nap körültekint,
Izmos, vítéz karáról erő hatalma int.
Halljátok szólt, s hallgatták vítézlő magyarok!
Mért rontsanak mirajtunk dulongó belzajok?
Van a földnek hazája még e hazán kívül,
Hol gyermekeinknek áldás, nekünk jobb lét derül.
S azonnal Álmos és még hat nemzetség feje
Kun, Tuhutum, Előd, Und, Tas, Huba a neve
A frigyet szentesítni megvágja hős karát,
Aranyserleg fogadja a hét vér hét faját.
Együvé folyt a hős vér, s együtt ívák meg ők,
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküszök.
Az eskű törvénye lőn a törvény pontja öt:
Míg él, csak Álmos vére úr nemzet fölött.
A harc díjából osztályt nyer minden törzsvezér.
Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér.
De vére folyjon, aki a főhöz hűtlen.
Mind száműzendő a fő, ha hitszegő leszen."
A vers is arról tanúskodik, hogy a régebbi korok köztudatában az Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm vezérnévsor élt.
A vezérekhez kapcsolodó 7 törzs sorrendje pedig a következő:
Megyer (Magyar), Nyék, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi.
Budapesten a Hősök terén már több mint 100 éve hírdeti a 7 bronz lovas szobor a hont foglaló vezéreink dícsőségét. A milleniumi törzsfők élén azonban nem Álmos, hanem fia Árpád üli meg büszkén lovát.
Erre a magyarázat ugyancsak egy ősi szokásunkban keresendő. Álmos már öreg volt, amikor a szövetséges magyar törzsek a Kárpátok hágóihoz érkeztek. Az ősi törvény szerint az agg vezér nem léphetett az új haza földjére. Álmos az erejét, tudását, hitét Árpádra ruházta. (Ez a krónika szerint személyes életfeláldozással is járt).
Kosztolányi Dezső így ír a Honfoglalás előtt című versében, már a XX sz. első felének szemléletét vetítve elénk:
"Egyszerre rózsafénybe tündökölva
derült elébük egy szelíd vidék,
ezüst habot rázott a szirtek öble,
virág himezte a mezők színét.
Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,
érezte, hogy övé a föld, a kormámy,
s már híre ment, hogy eltűnt lopva Álmos.
A völgybe, lenn tűzet rakott a táltos,
Árpád a földre roskadt reszketeg
zokogni kezdett, mint egy kis gyerek."
Őseink 862 tájékán már jártak felderjtő utakon a Kárpát-medencébe. A 880-as években a Duna-Tisza közét uraló Szvatopluk morva fejedelem szövetségeseként magyar csapatok is harcoltak a frankok ellen Bécs közelében. Újabb 10 év elteltével már Szvatopluk ellen próbálták ki fegyvereiket a magyarok Arnulf K-i frank kir. hívására.
A fehér ló mondája
Az új hazát kereső Árpád vezetésével a Kárpátok Vereckei-hágóján átkelve elérték azt a kívánatos földet, amiről előőrseik már korábban hírtadtak. Már tudták, hogy a Kárpátok övezte terülten sokféle nép él, legjelentősebb uralkodójuk, pedig Marót herceg. Árpád két vitézével egy hófehér paripát küldött neki aranyos, cifra nyereggel, azzal a kéréssel, hogy cserébe meríthessenek egy tömlő vízet a Dunából. Az aranyfékért vághassanak egy marék fűvet, a nyeregért elvihessenek egy tarisznya földet. A két vezér kiválasztott vitéz, Botond és Kusid sietett az ajándékkal a herceghez.
-Mit akartok?-kérdezte az, amikor beléptek a márványpaltájába.
-A magyarok vezére, Árpád küldött bennünket.
-Árpád? Én ilyen vezért nem ismerek - válaszolta gőgös herceg.
-majd megismered, herceg úr. Vezérem most ajándékot küldött. Hoztunk egy gyönyörű hófehér paripát, aranyfékkel és aranynyereggel. Engedd meg, hogy cserébe meríthessünk vízet a Dunából, vághassunk egy marék selyemfűvet, s vihessünk egy tarisznya földet.
A herceg mosolyogva beleegyezett a számára előnyösnek vélt cserébe. Árpád vezért Alpár mezejénél érték utol a küldöncök. Ivott a hozott Duna vízből, szétmorzsolta tenyerén a termékenyföldet, megsimogatta a selymes fűszálakat.Azután visszaküldte a herceghez a követeket ezzel az üzenettel:
"Fehér lovat küldtem aranyos fékekkel és aranyos nyereggel. A herceg elfogadta az ajándékot, cserébe vízet, földet és fűvet küldött. Mondd meg neki, hogy a fehér lóért eladta az országát! Most azután szedje a sátorfáját, mert már a miénk az a föld, s ha nem megy önként, karunk erejével ismerkedik meg."
Az üzenetet hallva Marót nagy haragra gerjedt. Rárivált szolgáira: Árpád paripáját verjétek agyon, az aranyos féket rejtsétek a bozótba, a nyerget dobjátok a Dunába! Ti pedig, ha mégegyszer a szemem elé kerültök, a kardommal szabdallak szét benneteket!
Árpád követe nevetve így válaszolt:
"Ha agyonveritek a lovat, húsát a mi kutyáink falják, majd fel. Ha az aranyos féket a fűbe rejtitek, majd a mi kaszálóink találnak rá. A Dunából is a mi halászaink hálói fogják ki, majd a nyerget."
És így is lett. Árpád hadai már másnap átkeltek a Dunán, Marót herceg katonái, pedig ijedtükben szétfutottak. Így lett ez a föld egy felszerszámozott lóért a magyaroké!
A magyarok nyílaitól
ments meg, uram minket
A honfoglaló magyarok életformájához tartoztak a zsákmányszerző hadjáratok. Nem a terület elfoglalása, hanem a felderítése és kifosztása volt a céljuk. Már Etelközből kiindulva nemegyszer bekalndozták a Kárpát-medencét, de bolgár hívásra megjelentek a Bizánci Bir. területén is. A honfoglalás után nemhogy megszűnt volna, hanem inkább megerősödött a kalandozó hadjáratok iránti igény. Sokan nem tudtak beleilleszkedni az új helyzetbe, nem tudtak földművelővé válni vagy átállni a jobban körülhatárolt, szűkebb területre szorított állattenyésztésre. Többen csak katonai erényeikben bíztak, szívesen mentek akár a legmesszibb tájakra is zsákmányszerző kalandozásokra. A katonai vezéreknek, pedig nemcsak a zsákmány, hanem a rabszolga is kellett újonnan szerzett földjeik megműveléséhez, nagyra nőtt csordáik őrzéséhez. A X sz. első felében egymást követték a kalandozó hadjáratok. A magyar csapatok eljutottak Európa szinte minden tájára, Ny-on az Atlanti-óceánig, D-en Itáliába és a Bizánci Bir.-ba. Legtöbbet azonban a Ny-i szomszédokat zaklatták és sarcolták. Erre különösen jó alkalmat adott, hogy a Karoling Bir. területén sok kis, egymással marakodó német állam osztozott. Nem csupán a kis német államok gyengesége csábította a magyarokat a könnyűnek ígérkező zsákmányra, hanem egyes német és itáliai fejedelmek nemegyszer hívták őket a másik elleni harchoz. Jutalmuk azok javainak megszerzése volt. A magyarok, pedig a majdnem biztos győzelem tudatába, szívesen mentek.
A Ny-i országok sokáig tehetetlenek voltak a magyar könnyűlovas katonaság harcmodorával szemben. Európa Ny-i felén már rég feledésbe merült a nomád pásztornépek haditechnikája a gyors támadás, a látszat-megfutamodás, a cselvetés, a nyílzápor, a könnyűlovas közelharc.
Így ír erről az egyik kortárs Regino prümi apát:
"Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyilakkal, amelyeket szaruból készített íjakból oly művészettel igazítanak, hogy alig lhet azokat kikerülni... Előre száguldó vagy meghátráló lovakon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. És nem tudnak sokáig harcolni egyébként, ha akkora lenne a kitartásuk is, amilyen erős a támadásuk, akkor elviselhetetlenek lennének. Többnyire a heves viadal közepén otthagyják az ütközetet és kevéssel utóbb a futásból visszafordulnak a csatába és amikor azt hinéd, hogy már győztél, éppen akkor jutsz halálos veszedelembe."
Nem véletlen, hogy szinte fohásszá vált akkortájt Ny-on, hogy
"A magyarok nyílaitól ments meg uram minket!"
904-905-ben Itáliában jártak a kalandozó magyarok, 906-ban Szászországban arattak itt már területi hódítással is járó sikert. 912-ben Thüringiát a következő évben Burgundiát sarcolták meg. Szinte egyetlen év sem telik el magyar kalandozó hadjárat nélkül. 917-ben Baselt rohanták le, 919-ben francia földön tűnnek fel a következő évben Itáliában: Róma, Nápoly jelzi nem rövid útjaikat. 924-ben Pávia és D-Franciaország került sorra. A köztudatban leginkább a 926-os Sankt Gallen-i kirándulásuk emléke maradt fenn, melyet máig jelez egy tábla a kolostor falán. A kolostorból természetesen a kincsekkel együtt a szerzetesek mind idejében elmenekültek, csak egy félnótás barát, Hildebrand maradt ott. Ő azután együtt evett-ivott a magyar harcosokkal. Élményeit később a kolostor barátai írásba foglalták, így maradt fenn sok információ kalandozó magyar őseink viselt dolgairól.
A Nyugat azonban kezdett magához térni, megismerte a magyarok harcmodorát. Kezdte belátni, csak összefogással állhat ellen a Kelet nomád támadásainak. Az első megrázó vereséget 933-ban Merseburgnál szenvedték el kalandozó magyar őseink. Ez késztette őket arra, hogy 9 évre fegyverszünetet kössenek a frank királlyal. A magyar kalandozások más területeken tovább folytatódtak. Egészen addig, amíg a szász dinasztiából származó, első német-római császár, Ottó akit a történelem a nagy jelzővel is illet nem egyesíti több német állam erejét és 955-ben döntő vereséget nem mér Augsburgnál a magyar csapatokra. Ezzel teljessé és nyilvánvalóvá vált a kalandozások kudarca. S hogy mégsem volt hiába való, erről a mai németországi kisdiákok is tanulnak. Hiszen a magyarok elleni védekezés kényszerre alakjtotta ki a német egységet, s egyben elősegítette a közép-európai új Magyarország kialakítását. A harcokat, melyeket magyar őseink vívtak, így szelidítette békévé az emlékezés.
Lehel kürtje
Miután a magyarok letelepedtek a Kárpát-medencében, lovas csapataikkal le-lecsaptak Európa közelebbi, néha távolabbi országaira. Rendszerint akkor, ha az egymással hadakozó fejedelmek valamelyike segítségül hívta őket. Így volt ez 955-ben is, amikor behívta őket Konrád herceg, aki azután árulójuk lett, mert átpártolt Ottó német császárhoz. A magyar csapatok több részre oszolva pusztították a német bir.-at. Egy jelentékeny seregünk Bulcsú és Lehel vezetésével Augsburgot fogta ostrom alá. Könnyen bevehették volna, mert a városnak nem voltak magas erős falai. A magyarok azonban lovon harcoltak. Lóhátról pedig még egy olyan gyenge falakkal bíró várost sem lehetett elfoglani, mint Augsburg. Ottó nagy sereggel közeledett Augsburg felmentésére. Éppen akkor érkezett meg, amikor a város már-már elveszett. A magyarok abba hagyták az ostromot és Ottó elé siettek. A németek a Lech folyó partján úgy helyezkedtek el a cserjés magaslaton, hogy a magyarok a mozdulataikat ne vehessék észre. A cserjés védte őket a magyarok nyílaitól is, amiket a magyarok félelmetesen tudtak használni. Az ostromban elfáradt magyarok éjjel az ellenségre támadtak, megkerülték a németeket és szétzavartákelőbb a cseh, majd a sváb haderőket. Ekkor azonban a császári seregből a magyarok harcmodorát ismerő Konrád herceg tört elő egy nagyobb csapattal és szétszórta a németek hátába támadokat. A harc másnap reggeltől estig dúlt a német páncélos katonákkal szemben a nyílazó magyarok nem győzhettek. Kénytelenmek voltak a futásba menekülni. Augsburg falai alatt egyenest a Lech folyónak rohantak. Sokat levágtak közülük, mások a folyóba fulladtak. Akik pedig a közeli helységekbe menkültek a felgyújtott házakban égtek meg. Sok 1000 magyar pusztult így el, talán még a németeknél is több. A krónikás szerint a csatavesztésről a magyarok tehettek. A vár ostromával voltak elfoglalva, nem figyeltek arra, hogy a Duna másik partján nagy német hadsereg gyűlt össze ellenük. A sok győzelemtől elbizakodottan nem érzékeltéka fenyegető veszélyt. A menekülőket a határig üldözték, sokat megöltek, sokat összefogdostak közülük. Akiket elfogtak, azokat halálra kinozták vagy élve temették el. Fogságba került Bulcsú, Lehel és Azur vezér is, őket Regensburg várában hurcolták. A közvítézek közül a németek csak hetet hagyatk életben. Fülüket, orrukat levágták, így küldték őket haza:
"Menjetek el magyarjaitokhoz, mondjátok meg nekik, hogy a kínok ezen helyére többet ne jöjjenek!"
A 3 vezért, mielőtt megölték volna, forma szerint bíróság elé állították. A császár azt kérdezte tölük, hogy miért olyan kegyetlenek a keresztényekkel szemben?
"Mi a hadúr bosszúja vagyunk. Minket ostorul küldött rátok. Ha nem üldöznénk benneteket, rabjaitok lennénk."
Lehel azt kérte, mielőtt meghal, hozzák oda a kürtjét, hadd fújja meg utoljára. Mindenki elbűvölten hallgatta a kürt hangját. Sokáig elhallgatták volna, de Lehel vezér hirtelen kiszakította magát őrei kezéből, s a kürttel úgy fejbe sújtotta az áruló Konrád herceget, hogy az rögtön szörnyethalt. Ekkor az erős ütéstől kicsorbult a csontkürt. Azután Lehel és a többi magyar emelt fővel, büszkén ment a vesztőhelyre.
forrás: ezerszazev.uw.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
